A személyesebb és szubjektívebb kórházi tapasztalataim aköré az élmény köré épülnek, hogy mindig tudtam, mi történik velem és a gyerekkel, és miért.

Bármire rákérdezhettem, és minden kérdésre valami ésszel felfogható értelmes magyarázat volt a válasz. Még ha nem is értettem egyet az elhangzottakkal – volt ilyen -, legalább az agyamba került egy adag végiggondolható információ, feltehettem egy csomó további kérdést, és vagy meggyőződhettem arról, hogy mégiscsak igazuk van, vagy egyedül eldönthettem, hogy mi az, amit tényleg nem szeretnék, és mi az, amiben a kétségeim ellenére hagyom, hogy tegyék amit ők jónak látnak. Az érveik között sose szerepelt, hogy “mert ez a szabály”, de ennek sok oka van.

Először is az, hogy a “szabály” részt megkaptuk előre, írásban – itt általában véve is igaz, hogy az írásos tájékoztatók megfelelnek a valóságnak, azaz legyen szó akár banki ügyintézésről, akár az egyetem tanulmányi osztályáról, még egyszer sem jártunk úgy, hogy “lehet, hogy leírva az van, de itt meg ez van, amit én mondok”. A helyszínen sem ütköztünk tehát váratlan dolgokba.
A nyári kórházi előregisztrációkor kaptunk egy sok-sok oldalas kiadványt, amelyben benne volt az összes alapvető tudnivaló: a kórházi osztály szervezeti felépítése (nevekkel, telefonszámokkal), elérhető szolgáltatások, látogatási idők és szabályok – az ember férje bármikor bent lehetett, egyéb látogatók csak látogatási időben, egyszerre legfeljebb ketten; számfeletti látogatók az osztály bejárata előtt a társalgóban várhatták ki a sorukat, és nem volt olyan, hogy valaki körül ott zajongott a saját vagy a szobatársa teljes rokonsága. A kiadványban felsorolták, mit vigyünk magunkkal a kórházba: a “szükséges lesz” rovatban gyakorlatilag csak a biztosítási kártya szerepelt, a lista minden egyéb eleme “ajánlás” volt, ilyen trivialitásokkal, mint fogkefe és hasonlók. Néhány dolgot azért jó volt megfogadni: figyelmeztettek, hogy vigyünk sízoknit és meleg pulóvert, mert a légkondis szülőszobában fázhatunk (bár minden szobában lehetett állítani a fűtésen); de törölközőt, hálóinget, a kisbabának ruhát, pelenkát stb. csak akkor vigyünk, ha nem kívánjuk a kórházit használni.

Volt a füzetben egy fejezet a szülésről – mikor kell bemenni a kórházba, melyik kapunál pontosan hová, milyenek a szülőszobák, milyen fájdalomcsillapítási opciók érhetők el a kórházban, ki lehet bent a kismamával, komplikációmentes szülésnél mi számít rutineljárásnak és mi nem, mi történik egy császáros szülésnél, mikor milyen tájékoztatásnak kell elhangoznia, mielőtt bármi történik. Egy-egy külön fejezet foglalkozott az anya és a baba szükségleteivel: milyen testi változásokra, problémákra számítsunk, hogyan zajlik a szülés utáni felépülés, hogyan kell ellátni a köldökcsonkot, mik a tipikus szoptatási és tápszerezési problémák stb. Az utolsó két fejezetben pedig hazamenetelről volt szó: hogyan kell a baba papírjait intézni, milyen otthoni problémák merülhetnek fel az első napokban, ezekre a problémákra milyen telefonszámokon, honlapokon érhető el gyors segítség, és végül, hogy milyen kiságyak és autósülések biztonságosak. Hazainduláskor a felöltöztetett, hordozó-autósülésbe betett kisbabát még utoljára megnézte a kórházban valaki, hogy rendesen be van-e kötve, és az autósülés tényleg megfelel-e a kanadai biztonsági szabványnak, rajta van-e az ezt igazoló címke, ahogyan a tájékoztatóban írva vagyon. Magunk láttuk, hogy ez az egész véresen komoly: az első két napban mellettünk levő kínai baba már hazaindulásra készen állt, amikor az apukájának el kellett mennie és vennie egy megfelelő autósülést, mert a kórház nem engedte ki a  kisbabát a család által használni akart régi típusúban.

Azaz, ami a szabályokról és a kórházban elvárható rutinról tudnivaló volt, azt írásban megkaptuk jó előre. Akit érdekel, pdf-ben elolvashatja a házunk melletti kórház anyagát, otthonszülés esetén ez a kórház fogadott volna engem vészhelyzetben. Az egyetemi klinika kiadványa ettől gyakorlatilag csak a telefonszámokban és egy-két elnevezésben különbözik.

Ezt a füzetet, valamint a Judit és Ildikó barátnőim – egyéves kisgyerekek sokat tapasztalt anyukái –  által összeállított “Segédkönyv kezdő motorosoknak” című felbecsülhetetlen értékű munkát használtam a kórházban is tankönyvnek.
A motoros segédkönyvet egyébként egyik este az éppen gondomat viselő nővér is átlapozta, és habár természetesen nem tudott magyarul, a képekből meg a fejezetbeosztásból nagyszerűen megértette, miről van szó, és meghatott hangon gratulált a remek barátaimhoz.

A leírt szabályokon kívül alapos tájékoztatás volt minden egyébről. Bármiben dönteni kellett, minimum megkérdeztek, hogy beleegyezem-e a kész döntésbe, de amit csak lehetett, rám bíztak, illetve a gyerek kapcsán kettőnkre a férjemmel.

A császáros papír aláírásával az én ellátásom átkerült Leigh kezéből az ügyeletes orvoséba, és a műtét után maradtam is ennek az orvosnak a praxisában, de csak egyszer vagy kétszer találkoztam személyesen vele, egyébként a rezidensei jöttek ellenőrizni engem. Mivel az egyetemi klinika egy oktatókórház, előfordult az is, hogy először orvostanhallgató jött, feltette az alapkérdéseket, kitöltötte a papírokat és megvizsgált, aztán fél óra múlva megérkezett a rezidens, kezében az orvostanhallgató által kitöltött papírokkal, és elvégezte még egyszer ugyanazt, kvázi ellenőrizve a diák munkáját. Mindig mindenki lejátszotta az udvariassági köröket bemutatkozással stb., és ilyenkor mindig elnézést kértek az extra vizsgálatért, teljesen abból kiindulva, hogy én teszek nekik szívességet.

A fiamért Leigh felelt, tehát minden nap bejött hozzánk a kórházba és folytatta a bába-teendőket: ellenőrizte a gyerek állapotát, szoptatásban és mindenfélében segített, és ha már ott volt, nyilván megvizsgált engem is.

Összesen négy és fél napot voltam kórházban. Ez itt az átlagnál kicsivel hosszabb időnek számít: a fiam szombaton késő este született, de már vasárnapot írtunk, mire őt meg engem hivatalosan átvett az újszülöttosztály. Szerdán simán hazaengedtek volna, én kértem, hogy maradhassak még egy napot. Ha valaki előre azt mondta volna nekem, hogy saját kérésemre lesz egy nappal hosszabb kórházi tartózkodásom, szerintem azt hittem volna, az illetőnek elment az esze.

Kanada legtöbb kórházából egy sima szülés után, ha mindenki jól van, akár négy óra múlva haza lehet menni. Az az egyetlen követelmény, hogy ha az embernek nem bábája van, aki úgyis azonnal megkezdi a rendszeres látogatásokat, akkor a következő 24 órán belül lássa orvos a babát (gyermekorvos vagy a család háziorvosa, ez mindegy). A négy órát kicsit túlzásnak tartom, de azért vannak szupernők, akik hipphopp lábra állnak, öltözködnek, sminkelnek, babástul autóba ülnek és élnek ezzel a lehetőséggel. De nem sok ilyen van. Az viszont már elég gyakori, hogy egy hajnalban vagy délelőtt született babát estefelé hazavisznek, és már első éjszaka mindenki otthon alszik. Ezt a gyakorlatot ambuláns szülésnek hívják, és a világ számos országában alkalmazzák, de ennek is feltétele, hogy a babát és a gyermekágyas anyát az első három otthon töltött nap mindegyikén lássa újszülöttellátásban is képzett szakember (bába, csecsemősnővér, gyermekorvos vagy a család háziorvosa). Az általános protokoll szerint a legtöbb nőt a hüvelyi szülés utáni második napon, császár utáni harmadik napon nyugodtan haza lehet engedni a kórházból.

Amikor még csak a tájékoztatót olvastam, császár után abszurdnak tűnt ez a három nap, de aztán én is megtapasztaltam, hogy nagyonis lehetséges.

A császáros gyógyulás legnagyobb hátráltatója az, hogy az emberek nem kelnek fel az ágyból, mert minden mozdulat szenvedés. Nem egyszerűen a sebtől, hanem a műtétkor széthúzgált-feszegetett hasizmok fájnak, a szétszedett és összerakott belső szervek húzódnak össze. Elvileg az ember minél aktívabb, annál hamarabb visszaáll a rendszer a szokásos kerékvágásba, de ez csak szép elmélet marad, ha közben a fájdalomtól nem tudsz már az ágyban sem megfordulni, nemhogy feltápászkodni és felkelni.

Az egyetemi klinikán nem csak jönnek és sürgetnek, hogy keljek már fel, hanem agyontömnek fájdalomcsillapítóval, és profi módon megszervezik mellé a 24 órás rooming-in-t. Az eredmény az, hogy császár után 12 órával már te könyörögsz, hogy valaki szedje ki belőled az infúziót meg a katétert, mert fel akarsz kelni és a gyerekeddel akarsz lenni, de addig nem lehetsz vele, amíg ágyhoz vagy kötve és nem tudod ellátni, nem tudsz vészhelyzetben azonnal cselekedni.

Nem aggódtak a gyógyszerek miatt: azonnal megkérdeztem, hogy ez hogyan van, hogy nyomják belénk a gyógyszereket, de közben nemhogy “hagynak” szoptatni, hanem kifejezetten mindent megtesznek, hogy minél gyakrabban szoptassunk. A bábám is, a kórházi nővérek is ugyanazt mondták: alig néhány hatóanyagtípus kerül át a tejbe olyan töménységben, hogy az aggodalmat okozhatna, de olyan gyógyszereket amúgysem szedetnek kismamákkal. Szerintük a szoptatás kezdeteibe belekavarni sokkal nagyobb kárt okozhat, mint a pár napig adagolt fájdalomcsillapítók. Mire a tej úgy tényleg beindul, az ember már nem szedi őket, a korai tej meg ahhoz képest annyira kevés, hogy a gyógyszer nem nagyon tud hová nagy mennyiségben átkerülni.
Nem sokkal éjfél után fogaltuk el az újszülöttosztályon a helyünket, aztán nagyon jó volt, hogy a nővérek és mindenki magunkra hagyott bennünket hármasban. A fiam nagyra nyitott szemekkel nézelődött, mi pedig nem tudtunk betelni vele. Később egy nővér bejött, hogy elvinné megfürdetni, és a férjem, ha akar, mehet nézni és segíteni (és fényképezni). Naná, hogy akart. Végül hajnal kettőkor ment haza, és az addig velünk levő gyereket leadta az őrzőbe reggelig, mert még mindig tele volt nyálkával szegény, és állandóan figyelni kellett rá.
A férjem tehát kettőkor hazament – az éjszaka maradékát telefonálással és némi alvással töltötte -, délelőtt meg megint visszajött. Közben én aludtam és a nővér négykor meg hatkor meg utána is kétóránként behozta a fiamat szoptatni, aztán visszavitte az őrzőbe. Később megérkezett a férjem, egész nap velem volt, ringatta és csodálgatta a gyereket, beszélgettünk, segített nekem mindenben, de délelőtt 11-kor már számoltam az infúzióból hátralevő még néhány millilitert, és vártam a nővért, mint az égi áldást, mert marhára frusztrált, hogy balról tű, jobbról katéter; fel akarok kelni, akokascsípjemeg.

Még ebéd előtt meg is történt ez, és onnantól családi idill volt a szobában. Felváltva ringattuk a gyereket, megtanultunk mindent, amit csinálni kell vele, és megállítottuk a rohamos súlyvesztését. Szülés után volt előtejem, de aztán két napig az már nem volt, igazi meg még nem, és a fiam nagy tempóban fogyni kezdett. Volt neki miből, de itt nem fogadnak el 10%-nál nagyobb súlyveszteséget, és 7% átlépése után beavatkoznak. Azaz, egyrészt kaptam egy elektromos mellszívót, hogy fejjek: nem baj, ha üres, kell a stimuláció, és a gyerektől nem kaptam eleget, mert sokat aludt és keveset szívogatott. Ez egyben a kezdődő kiszáradás korai figyelmeztető jele is, úgyhogy amikor a súlyvesztés átlépte a születési súly 7%-át, tápszeres pótlást javasoltak.

De nem ám cumisüveg.

Adtak azonnal iható üveges tápszert, meg egy milliliterpoharat, meg vékony gyomorszondacsövet. A gyomorszondacsövet belecsavartuk a milliliterpohárba, és ahogyan kikanyarodott belőle, mint egy extravékony szívószál, ezt a részt ragtapasszal hozzáragasztottuk egy ujjunkhoz, és a gyerek az ujjunkról/ujjunkból szopta a tápszert, mint egy kismalac. Egyrészt nem lett cumizavara, másrészt a férjem bűvöletbe esett a lehetőségtől, hogy ő is “szoptathat” (egyenjogúság, chö ;-)), úgyhogy innentől úgy nézett ki a dolog, hogy 2-3 óránként a gyerek 10-20 percig kepesztett az egyik mellemen, 10-20 percig a másikon, hogy kicsavarjon belőle minden előtejet és adjon nekem stimulációt, aztán meg az ujjunkról csövön kapott iksz ml tápszert; és ezt csináltuk, amíg másfél nappal később be nem indult a tejem. Ezerrel segített mindenki.

Vártam a tejemre, hozzátápláltam az ajánlott mennyiséget, és amikor úgy éreztem, hogy a gyerek még éhes, akkor adtam neki több tápszert. Az őrzőben ott volt kartonszám az azonnal iható, márkás üveges tápszer, és egyszerűen csak kiszolgáltuk magunkat – senki sem számolta, hány üveggel vittem el. A felbontott 90 ml-es üveget egy órán belül fel kellett használni, és a maradékot ki kellett önteni (vagyis ki kellett volna, de én például bábai tanácsra megittam; egy csomó tápanyag van benne és jól felszívódó vas, csupa olyasmi, amire nekem is szükségem volt). A szobákban nem volt hűtő, és nagyon szigorúan vették, hogy a babákat vagy szoptatjuk, vagy csak teljesen friss tápszert adhatunk. Semmi egyebet nem engedtek: az első két napban kínaiak voltak mellettünk, és hallottuk, hogy kértek forralt vizet, de a nővér mondta nekik, hogy kisbabának itt nincs víz – meg értelemszerűen se tea, se cukoroldat stb. Anyatej vagy tápszer, és pont.

A fogyást 9.8%-nál sikerült megállítani, pont az egyetemi klinika szerint kritikus 10% alatt picivel, és a gyerek onnantól kezdett el hízni. Előtte volt egy éjszakám, amikor egész éjjel etettem, a minimális tejemmel meg annyi tápszerrel, amennyit csak a fiam megivott. De ezt csak azért tudtam az önbizalmam meg a szoptatásba vetett hitem összeomlása nélkül megcsinálni, mert el lett nekem magyarázva, miért kell pótlás és mi a cél (hogy a gyerek ne száradjon ki és hogy megálljon a fogyás), és mindenki győzködött, hogy ez egy átmeneti időszak. Ha pedig azzal a tudattal csinálod, hogy végülis pár napra tökmindegy: a tápszer arra van, hogy a gyerek gyarapodjon, és addig is nyugodtan szórakozhatsz a szoptatással, de nem kell azon aggódnod, hogy a gyerek sínyli meg, az egész más végeredményt fog hozni, mint ha nem mondják el, hogy tényleg csak egy néhány napos “át kell vészelni” szakaszról van szó, és magadat stresszeled, hogy miért nincs még tejed, a gyerek éhen fog halni.

Ezen a bizonyos végigevett éjszakán a fiam egyszerre felszedett 130 g-ot – nem tudom, hogy csináltam, de akkor mindenki megdicsért bennünket, és mondták, hogy innentől idő kérdése a csak szoptatott szuperül növekvő baba. És így is lett.

Korai szoptatási nehézségek kapcsán egyébként két fő nézet van. Az egyik az, hogy ne tarts otthon tápszert, mert a kezdeti problémákkal küzdve legyőzhetetlen kísértést fog jelenteni, hogy ott van kéznél a könnyebbik megoldás. A másik álláspont pedig az, hogy egy bevált, könnyen használható tápszerből mindig legyen otthon egy kicsi, hogy ha bármi komoly probléma adódik (pl. valami saját szövődményed miatt vissza kell menned a kórházba pár napra), akkor ne kínlódj még amiatt is, hogy a gyereknek nélküled nincs mit ennie.

Teljesen alkatfüggő, hogy kinek mi ad kezdetben önbizalomlöketet és biztonságérzetet – nekem mindenesetre nagyon sokat jelentett, hogy amikor a következő nap eljöttem a kórházból és félénken megkérdeztem, hogy elvihetem-e a szobámban még ott levő két üveg tápszert, hogy legyen otthon pótlás arra az esetre, ha még mindig nem lenne elég  a tejem, akkor nemcsak azt a két üveget adták ide, hanem még mellé egy egész kartonnal, vigyem csak el. Fogadni mernének, hogy nem lesz rá szükség (igazuk lett), de az nagyon fontos, hogy a kezdő anyuka nyugodt legyen, és mindenkinek adnak, aki kér.

Nagyon figyeltek arra, hogy ellássanak minden elképzelhető információval. Sok mindent elmondtak vagy megmutattak direktben, de emellé kaptam egy csomó ismeretterjesztő szórólapot meg füzetkét is, pl. La Leche (ők egy szoptatásért-mozgalom, tanácsadó klinikák hálózatát működtetik szerte a világon) és mindenféle egyéb elérhetőségekkel. De kaptam “tápszeres etetés alapvető tudnivalói” prospektust is, és tudták úgy adni, hogy az ember nem omlott tőle össze, miközben kétség és remény közt várta, hogy végülis lesz-e teje vagy nem. Elmondták, hogy azért adnak mindent, mert a cél egy egészséges baba és egy boldog mama, és másodlagos, hogy hogyan sikerül elérni: ha tápszerrel, akkor úgy, de arról is vannak tudnivalók, és addig gyűjtsem össze őket, amíg még nem sürgős a döntési helyzet, hogy mit kéne csinálni és hogyan.

Pszichológiai segítség gyanánt pedig arra készítettek fel, hogy “legkésőbb az ötödik-hatodik napon” lesz tejem, de addig is egy ekkora babának ennie kell. Az eredmény az lett, hogy az agyam valami rejtett zuga mozgósított 5-6 nap “túlélés üzemmódot”. Ehhez képest amikor három nap után azon a nagyon boldog estén meghallottam az első nagy kortyolást az addig hiába szívogatott mellemből, és utána a maximumra állított elektromos szívó lefejt belőlem 15 ml-t, és a gyerek azt itta meg csövön tápszer helyett, akkor felszabadult mindaz a konzervált energia, ami 5-6 napra lett volna szánva és elosztva. Az ügyeletes nővér pont úgy jött vérnyomás stb. ellenőrzésre, hogy még látta a könnyeket az arcomon, és naná, hogy nem a boldogság könnyeire asszociált, de még akkor nem voltam olyan állapotban, hogy lelkibeszélgetésbe kezdjek a történtekről. Külön tanulmány volt végignézni, ahogyan szó és kérdés nélkül szépen megcsinálta az ellenőrző vizsgálatokat, és mielőtt elment, jól megnézte az arcomat és csak annyit mondott, hogy ha segítségre vagy egy pár szóra van szükségem, ne habozzak azonnal hívni őt. Ennyi, és nem több hangzott el – ha baj lett volna, akkor ez elég lett volna ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül szóljak, így meg csak megköszöntem és másnap reggel Leigh-nek mondtam, hogy ha x nővér szólna neki, hogy sírni látott este, akkor a hír igaz, de örömkönnyek voltak.

Értelmes ember igényli szerintem, hogy használhassa az agyát, még ilyen helyzetben is.  Ez nem mindenki számára jelenti azt, hogy statisztikákra meg grafikonokra van szüksége,  de nekem jót tesznek a statisztikák és grafikonok, és jólesett, hogy az egyetemi klinikán ezt volt ki észrevegye és rávilágítson, hogy a 10% súlyvesztés egy átlagos súlyú újszülöttnél 30 deka, de a fiamnál 40, a tej viszont eleinte csak kolosztrum mennyiségű. A kevés korai tejjel tovább tart plusz tíz dekát ráhizlalni egy babára, ez viszont teljesen normális jelenség és ne aggódjak miatta. Jó, akkor nem aggódom.

Mindenki azt mondogatta, hogy csak nyugalom kedves anyuka, minden rendben lesz. Én szülés után nagyon boldog voltam, felszabadult és kiegyensúlyozott, de aki parázott és tényleg nyugtalakodott minden apróságon, annak pláne sokat segített ez a hozzáállás.  Az elvük szerint a szülők hallgassák meg a tanácsokat, működjenek együtt a kórházzal, tanuljanak a nővérektől, de alapvetően magukban bízzanak, és hozzanak bátran saját döntéseket, mert később is nekik kell majd megoldaniuk minden problémát. Kezdjenek csak el a gyerekről önállóan gondoskodni itt a kórházban, ahol még nyugodtan lehet próbálkozni, mert ha valami nem megy, akkor itt közel a segítség. De ha meg minden rendben, akkor azzal is a kórháznak lesz kevesebb dolga, úgyhogy amíg nem volt rá okuk, semmibe nem avatkoztak bele.

Az őrzőben például nem adtak pótlást a gyerekeknek. Nem és kész. Végignézték, ahogy a fiam fogyott negyven dekát és én kínlódtam a tejjel, a korai stimulációval, a  pótlással, a várakozással. Biztattak és segítettek, de ők a gyereket nem etették. Egyik éjszaka boldog, de elég megviselt arccal kivittem az addig egész nap velem levő babámat az őrzőbe hajnal fél kettőkor, hogy most itthagynám kicsit. Mondták, hogy jó; ránéztek az órára, hogy akkor ugye fél ötkor hozzák be hozzám enni, és addig meg alszom. Elnevettem magam, mondtam, hogy dehogy alszom, csak most elmennék legalább zuhanyozni, innék egy csésze szoptatós teát, meg magamhoz térnék, mert a gyerek egész éjjel szívogatni akar, de én meg szeretnék legalább vécére elmenni, és ahogy elmozdulok mellőle, azonnal cuppog és sír. Nevettek, mondták, hogy akkor ők most megpróbálják lekötni a figyelmét egy fél órára, és ha kész vagyok, jöjjek csak vissza nyugodtan. Amikor visszamentem, a fiamat az egyik nővér ölében találtam, kifelé néző tartásban; a nagy kerek szemével nézegette az őrzőben a rengeteg érdekes dolgot, amit láthatott, testmelegben volt és néha meg volt simogatva a feje, úgyhogy nem nyivákolt, és aztán én visszavihettem enni.

Egy másik alkalommal szintén hajnal kettőkor kivittem; ez még korábban volt, egy olyan éjszakán, amikor én már fennjártam és tudtam róla gondoskodni, de még tartott a nyálkától fuldokló időszaka, és nem mertem rendesen elaludni mellette, mert féltem, hogy gond lesz, és túl későn ébredek fel. Szóval kettőkor kivittem az őrzőbe, hogy én most lefeküdnék aludni, és megbeszéltük, hogy ötkor behozzák. Nagyban alszom, legszebb álmomból az ügyeletes nővér ébreszt, hogy elnézést kér, még csak négy óra van, de fel kell zavarnia, mert a fiamat nem tudják megnyugtatni és nyilvánvalóan éhes, tehát behozta szoptatni. Huhh, gondoltam akkor, hát jó reggelt Ököritófülpös, mostantól ez a való világ, nem ám csak úgy alszunk amikor akarunk. És miközben magamban ezen bosszankodtam és szórakoztam egyszerre, nagyon hálásan megköszöntem a nővérnek, hogy nem hagyták a fiamat még egy órán át cuppogni és kepeszteni, hanem felébresztettek engem; maga az anyja, adjon neki enni. Akinek volt annyi teje, hogy fejni tudott, az kapott névcímkés steril poharakat és az őrző hűtőjében egy rekeszt. Az ott tárolt tejet csak ő vehette ki – a nővérek minden alkalommal ellenőrizték a tejcímkét meg az anyuka karszalagját – és csak ő adhatta oda a babájának, a nővérek nem nyúltak hozzá.

Ezek miatt a tapasztalatok miatt reagálok a tőlem megszokottnál indulatosabban az olyan beszámolókra, amikor például valakinek egy “bababarát” kórházban a szülésfelkészítő alatt megígértek fűt-fát, és aztán rajtakapta a csecsemősöket, hogy cukros teáztatnak, cumisüvegeznek, stb., de amúgy meg a protokolljuk szerint a táplálás a szülő felelőssége. Beszéltem erről többekkel otthon, és most már jó ideje azt a tanácsot adom, hogy akivel a kórházi felvételkor egy bababarát kórházi protokollba beleegyező papírt írattak alá (mint velünk is itt), az ilyen esetben nyugodtan csináljon botrányt. Egy aláírt papír ugyanis olyasmi, ami a kórházat is kötelezi, nem csak a szülőt, és a kórházon is számonkérhető.

A megbízhatóság mellett a magyarázatok léte, minősége volt nekem igazán fontos. Sokat segített, hogy nem csak egyszerűen rámondták valami kezdők számára érthetetlen vagy ijesztő dologra, hogy így kell és ez van, és aztán meg elvárták, hogy engedelmeskedjek agytalanul. Szoptattam például úgy, hogy Leigh hideg vizes ruhával törölgette közben az egy szál pelenkás fiamat, és érezhettem volna azt is, hogy a gyerekemet kínozzák és most fogja a dolgot egy életre megutálni – de Leigh elmagyarázta, hogy a kiszáradás legkorábbi stádiumában levő babák nagyon sokat és mélyen alszanak, ugyanúgy, mint ahogy a felnőttek is letargiásak lesznek kiszáradás előtt, és most muszáj a gyereket ébren tartani és nyűgössé tenni; rákényszeríteni, hogy a szopiban keressen vigaszt és így adjon nekem stimulációt, magának meg megszerezze azt a kevés előtejet ami megszerezhető. A kétnapos fiamat kétóránként felzavartuk legszebb álmából, levetkőztettük, hogy fázzon egy kicsit, odaöleltem magamhoz bőrkontakt-testmelegre, hogy motiválva legyen, hogy a mellen maradjon, mert különben fázni fog – és szopi, szopi, szopi, akkor is, ha szinte üres, akkor is, ha eleinte kepesztés. Erre nem lettem volna egyedül képes, hogy a békésen alvó kisbabámat nyivákoló, didergő kisbabává tegyem, ha nem értetik meg velem, hogy miért van rá szükség.
Bármit csináltak vagy javasoltak, elmondták mellé az érveiket is: volt mivel egyetérteni vagy volt mit másképp gondolni. Nem igényel sok plusz időt és energiát a kórház részéről, de azonnal megtérül, mert az ember az elvei vagy rossz érzései ellenére is hajlandó együttműködni, ha tudja, hogy mi az értelme annak, amit kérnek tőle. Meg lehet előzni egy csomó idegőrlő vitát, gyanakvást és huzavonát. És így már beleférhet sok minden: tápszeres pótlás, holott alapból nagyon ellene voltam, papírok látszólag tök fölösleges kitöltögetése arról, hogy hány órakor hány milliliter, és anyatej vagy tápszer, stb. Nem kellett homályos kategóriákkal küzdenem, mint pl. “túl sok” a gyerek súlyvesztése. Tudtam a pontos számot, hogy max. 10% lehet, és hogy 7% átlépése után bele fognak mászni a folyamatba. Én ezt a magam részéről egy négykilós gyereknél nem éreztem indokoltnak, vagyis ezen nem aggódtam, de azt tudtam, hogy bárhány százalék lesz a fogyás, a tendenciát még a kórházi tartózkodás alatt meg kell fordítani, különben nem engednek minket haza, és ebben már nekik lesz igazuk.

Az őrző alapvetően úgy működött, mint egy férj- és családpótló: akkor vittem oda a fiamat, amikor otthon azt mondtam volna a férjemnek, hogy “nézz már rá a gyerekre, amíg én zuhanyzom / eszem / alszom egy órát”. Amúgy viszont a picik az anyukájukkal voltak: nappal az őrző szinte üres volt, és éjszaka is ritkán láttam ott egyszerre 7-8 kisbabánál többet. Udvariassági szabály volt, hogy hangosan síró gyereket nem hagyunk ott, hogy a két ügyeletes nővér oldja meg a helyzetet, ahogy tudja: segítettek megnyugtatni a babát és kitalálni, hogy mi a baja, de egyfelől nem zsandárok voltak, akik megszabták, mikor lehetek a gyerekemmel és mikor nem, másfelől viszont ők nem is bébiszitter-szolgálat. A gyerekeink velünk voltak, és azt csináltunk velük, amit jónak láttunk. Bámilyen vizsgálat vagy efféle adódott, mehettünk a gyerekkel: mérésre, a genetikai és egyéb szűréshez vérvételre stb. Az itt rutinszűrésnek számító újszülöttkori hallástesztet a szobában csinálták, és az olyan ellenőrző vizsgálatokat is, mint a fonendoszkópos meghallgatás, hőmérőzés, vagy a reflexek tesztelése.

Nem fordult elő, hogy ceremoniálisan összegyűjtötték volna az összes babát: bejött a nővér, hogy elvinné a fiamat mérésre, de pár percen belül hozta is vissza, aztán vitte a következőt. Nem nekik sírt ott egyszerre negyven, amíg mindegyikkel egyenként végeztek, és nem is volt emiatt az összes baba másfél órán át az anyukája nélkül. Fürdetés sem volt minden nap: az első éjszaka megfürdették a fiamat rendesen kádban, és később is megtették volna, ha kértem volna, de egyébként azt ajánlják, hogy szükség esetén elég a babákat egy nedves kistörölközővel letörölgetni tetőtől talpig, és csak heti kétszer-háromszor fürdetni. (Még sokáig, mászós koráig nem fürdettük azután sem minden este).

A kórházban minden nagyon tiszta volt, de nem paráztattak bennünket olyan marhaságokkal, mint pl. mellet mosni minden szoptatás előtt és hasonlók. A kórházi normákból okulva rájöttem, hogy fölösleges lesz a csak itthon használt cumisüvegeket minden alkalommal kifőzni, nem kell a kisbaba ruháit a mienktől külön mosni 90 fokos vízben, meg még ezer ilyen dolog nem szükséges. Legyen minden tiszta, főleg a kezünk, de ez elég. Mindenütt kis kézfertőtlenítő zselés flakonok voltak felszerelve a falra, ez is nagyon jó volt, hogy nem kellett minden kézmosásért elmászni a fürdőszobáig.

Az anyukákról is ugyanazzal a szemlélettel gondoskodtak, ahogyan a babákról: eleinte mindenben segítettek és mindent elkövettek, hogy hamar magunkhoz térjünk és lábra álljunk, aztán pedig hagytak bennünket békén a saját tempónkban felépülni. Én az átlagnál húzósabb előzményekkel kerültem műtőbe, és már előtte a leálláskor elkezdődött az a sokkos állapot jellegű reszketés stb., ami normál esetben csak szülés után szokott lenni. Tartott az egész műtét és a megfigyelés alatt is, ami nagyon hosszú idő, úgyhogy aztán első éjszaka óránként jöttek hőt és vérnyomást stb. mérni, várták a negyvenfokos lázat és nagyon vigyáztak rám, de nekem eszemben sem volt komplikációkkal szórakoztatni őket. Amint látszott, hogy jól vagyok, nem csináltak ügyet semmiből.

Azonnal engedtek enni például (az este 11-es császár után másnap reggel nyolckor megérkezett a finom reggeli, és naná, hogy azonnal lecsaptam rá). Fel se merült, hogy császár után csak folyadékot adnak amíg meg nem indul az emésztés, de közben gyötrik az embereket, hogy miért nincs széklet – hát hármat találhatnak, hogy miért nincs.  Az ilyenkor ajánlott óvatosság nem abban nyilvánul meg, hogy nem adnak enni, hanem rutinszerűen adnak naponta néhány szem emésztéskönnyítőt vagy enyhe hashajtót. De etetnek, mert kell a tejhez és a felépüléshez. Rendszeresen körbejártak vízzel vagy gyümölcslével is, és ez is nagyon jólesett, mert állandóan szomjas voltam. Hagytak zuhanyozni, mászkálni, látogatókat fogadni, fényképezni, megnézegetni a papírjaimat stb.
Alapvetően semmiből nem volt felhajtás. Én vettem le a kötést a sebről: mondták, hogy amikor elég erős leszek (nekem ez a szombat esti császár után hétfő este volt), menjek el zuhanyozni, hagyjam a meleg szappanos vizet végigfolyni a hasamon, ettől felenged a ragtapasz és csak húzzam le a kötést, és a szappanos víz jó lesz a sebnek is. Ne töröljem meg, csak óvatosan itassam le a vizet róla, és levegőn utána még gyorsabban fog gyógyulni. 24 órával később pedig kivették a kapcsaimat (nővér csinálta, nem orvos), és a sebem egy halványpiros vonal volt, a jobb legszéle kivételével már végig összeforrva, a jobb legszél is összezárult, de ott még érzékeny volt egy pár napig.

Szerdán már hazaengedtek volna, én akartam még maradni, fejni és a tejjel szórakozni, pihenni, megvárni a mellékszálon elvégzett mellultrahangom eredményét és tényleg megbizonyosodni arról, hogy a fiam fogyása megállt. Kedd estétől elkezdtem csökkenteni az elfogadott fájdalomcsillapítók számát és szerdán ezt is ki akartam próbálni, hogy hogy bírom a kórházi gyógyszerek nélkül, csak a recept nélkül is kapható sima Tylenollal. Na, így jöttünk haza csütörtökön délben. Kb. két hétig nem volt szabad lépcsőznöm, meg semmi állómunka, és hat hétig nem emelhettem a bébinél nehezebbet

Már írtam egy posztot a gyermekágyasoknak ajánlott gyógynövényes fürdőről, amelyet szülés után akár azonnal el lehet kezdeni alkalmazni (mindegy, hogy császár vagy nem, mert ez egy sebgyógyító cucc, és a seb nem tudja, hogy ő gátseb vagy császárseb). A kórházban jeget vagy gyógynövénykeverékkel átitatott fagyasztott betétet adtak a gátsebekre, illetve az említett gyógyfürdőben ülőfürdőztették az embereket (aki akarta, mármint, mert ugye jogaink vannak ezerrel, és mindenről megkérdezik, hogy beleegyezünk-e). Én a kórházban még nem tudtam fürödni, de otthon azonnal kipróbáltam; a babát is bele lehet vinni a fürdőbe, ő is nagyon élvezte. A köldökcsonkot nem féltik a víztől, csak azt ajánlják, hogy utána hajszárítóval óvatosan szárítsuk meg, de egyébként a köldökcsonkot nem kezelik semmivel, csak szárazon kell tartani és kész. Semmi alkohol, semmi hintőpor – ez utóbbit tiltják is, mert szerintük az egyre finomabb és porszerűbb modern babahintőporok nagyban hozzájárultak a gyerekkori asztmák soha nem látott számához.

A poszt végére megírok két apró epizódot arról, hogy ennyi év után is milyen nehéz volt a magyar reflexektől úgy igazából megszabadulni, vagyis – ahogy az ötvenhatos magyarok mondják – “elkanadaizálódni” és természetesnek venni bizonyos dolgokat. Az a legkevesebb, hogy sok mindenhez engedélyt kérünk, ami itt magától értetődő – erről önmagunk gondos nevelésével néhány év alatt le lehet szokni. De még ennyi idő után is levetkőzhetetlen az otthon olyan jól begyakorolt “bocsánat-hogy-élek”; az ember újra és újra azon kapja magát, hogy már megint nem hiszi el, hogy az a hivatalnok, banki ügyintéző vagy kórházi nővér nem szívességet tesz, hanem a munkáját végzi. A hazaengedésem előtti nap délután véletlenül felborult az ágyamon a milliliterpohár kb. fél deci tápszerrel. Szó se róla, ilyen kis mennyiségből is kihoztam a maximumot, mert a párna és a takaró is nedves lett. Kicsit később jött az ügyeletes nővér a szokásos vizsgálatokra, ránézett az ágyamra, és mondta, hogy hoz másik ágyneműt. Á, mondom, ne fáradjon, már felitattam papírtörlővel, gyorsan megszárad és holnap úgyis hazamegyek stb. De nem, szerinte ez így egy percig sem maradhat, több szó ne is essék, elment ágyneműért és áthúzta az ágyamat.

Azt már megírtam, hogy a konyhában mindig volt extra enni- és innivaló. Utolsó nap déltájban engedtek haza, és mindennel elkészülve már csak ültünk az ágyamon a férjemmel meg az autósülés-hordozóba előírásszerűen bekötve szunyókáló kisfiammal, de még várnunk kellett kb. egy órát a tiszteletbeli nagynénimre, aki  értünk jött kocsival, hogy hazavigyen. Megéheztünk, és elmentem a konyhába egy pár falatért, amivel hazáig kibírjuk. Biztos voltam benne, hogy aznap már nem kapok ebédet, de tévedtem: a férjemmel épp a végére értünk a 2-3 minizsömlének, amikor az ételosztó néni bejött, és még búcsúzóul letette elém a szokásos gazdagon megrakott tálcát.

forrás: http://felicitasz.blog.hu/2010/07/02/egeszsegugyi_setak_kanadaban_8_a_hatekony_kommunikacio_ereje