A személyesebb és szubjektívebb kórházi tapasztalataim aköré az élmény köré épülnek, hogy mindig tudtam, mi történik velem és a gyerekkel, és miért.
Bármire rákérdezhettem, és minden kérdésre valami ésszel felfogható értelmes magyarázat volt a válasz. Még ha nem is értettem egyet az elhangzottakkal – volt ilyen -, legalább az agyamba került egy adag végiggondolható információ, feltehettem egy csomó további kérdést, és vagy meggyőződhettem arról, hogy mégiscsak igazuk van, vagy egyedül eldönthettem, hogy mi az, amit tényleg nem szeretnék, és mi az, amiben a kétségeim ellenére hagyom, hogy tegyék amit ők jónak látnak. Az érveik között sose szerepelt, hogy “mert ez a szabály”, de ennek sok oka van.